London rövid története

Rövid időn belül London Anglia legnagyobb városává fejlődött. Ezért a normannok, mikor 1066-ban meghódították Angliát, ezt nevezték ki fővárosuknak. London lassan kinőtte eredeti határait, és a városfalakon túl terjeszkedett. Ez a régi város jóformán teljesen elpusztult az 1666-os nagy tűzvész idején. Az újjáépített 17. századi London a magja annak a városnegyednek, amelyet ma City néven ismerünk. A 18. század Londona bekebelezte a körülötte lévő településeket is. Ezek közé tartozott a királyi székhely - Westminster - is, amelyik már hosszú idő óta a főváros vallási és politikai központja volt. A 18. és 19. század óriási kereskedelmi és ipari fejlődése során London a világ legnagyobb és leggazdagabb metropoliszává növekedett. Jómódú polgárainak elegáns házai ma is szépítik a főváros egyes negyedeit. A meggazdagodás reménye a szegények millióit csábította a városba.
A 19. század végére London belső kerületeinek lakossága elérte a 4,5 milliót, és még 4 millió ember lakott a külvárosokban. A második világháború alatt a város súlyos bombakárokat szenvedett, tehát a 20. század második felét jelentős újjáépítési munkálatok jellemzik. ugyanebben az időben kezdett hanyatlani a kereskedelmi kikötő forgalma, és a 19. században épült gyárépületekis egymás után eltűntek.

Amikor a rómaiak az i.sz. 1. században elfoglalták Britanniát, a terület kormányzását megnehezítette, hogy a helyi törzsek erős ellenállást fejtettek ki. A rómaiak azonban nem adták fel a harcot, és már a század végére sikerült a szigetország jelentős részét meghódítaniuk. Londinium, fontos kikötőjével, hamarosan a tartomány fővárosa lett, és lakosságának száma a 3. században már megközelítette az 50.000-et. Amikor a Római Birodalom az 5. században kezdett felbomlani, a római hadsereg elhagyta az országot, és Londinium a szász hódítók kezére került.

London kereskedelmi és közigazgatási negyedei a 11. században kezdtek különválni, amikor Hitvalló Edward király Westminsterbe költöztette udvarát, és ott apátságot alapított. Ugyanabban az időben a City iparosai céhekbe tömörültek, és London megválasztotta eslő polgármesterét. A járványok rendszeresen megtizedelték a lakosságot, így London népessége ritkán haladta meg a római város népességének csúcspontját, az 50.000-et. A fekete halál néven ismert betegség, a pestis 1348-ban a lakosság számát a felére csökkentette.

A 16. században a királyi hatalom erősebb volt, mint valaha. A Tudor-házi uralkodók alatt Anglia élvezte a béke gyümölcseit, a művészet és a kereskedelem pedig virágzott. Az angol reneszánsz I. Erzsébet uralkodása alatt érte el csúcspontját: a felfedezők megnyitották az Újvilág kapuját, és megszületett az angol dráma, a nemzet legjelentősebb hozzájárulása a világkiltúrához.

Polgárháború tört ki 1642-ben, amikor a kereskedő osztály követelte, hogy az uralkodó ossza meg hatalmát a parlamenttel. Az ezt követő köztársasági kormányt a puritánok alakították, Oliver Cromvell vezetésével. A puritánok uralma alatt a színházak zárva voltak, és olyan ártatlan szórakozás is, mint a tánc, tiltva volt. Nem meglepő tehát, hogy amikor 1660-ban a királyságot visszaállították, II. Károlyt örömujjongással fogadták. Két tragikus esemény szintén nyomot hagyott ezen az időszakon: az 1665-ös pestisjárvány és az 1666-os nagy tűzvész.

Az Angol Nemzeti Bank megalapítása után, 1694-ben London fejlődése erősen felgyorsult. Mire I. György 1714-ben trónra került, London már jelentős pénzügyi és kereskedelmi központ volt. Főuri családok, akik hatalmas birtokokkal rendelkeztek a főváros nyugati szívében, az ún. West End-en, elegáns tereket és házsorokat építettek az újgazdag kereskedőréteg számára. John Soane, John Nash és az Adam fivérek ízléses, bár szerényebb lakónegyedeket terveztek. A nagy európai fővárosok szolgáltak mintául, és ugyanitt találták inspirációjuk forrását a kor angol festői, szobrászai, zeneszerzői és mesteremberei.

A mai London túlnyomó része Viktória királynő idejéből származik. A 19. század elején a fővárost keleti irányban még mindig az eredeti római városhatárolta, míg nyugati fele magába foglalta a Westminster-negyedet és Mayfairt. A külső kerületeket termőföldek és falvak, mint például Brompton, Islington és Battersea határolták. 1820 után a rohamosan iparosodó város egyre nagyobb mennyiségben vonzotta magához a munkaerőt, és a zöldövezet helyét átvették a házsorok tömegei. A gyors terjeszkedés súlyos problémákat hozott magával. Az első kolerajárvány 1832-ben tört ki, majd 1858 az úgynevezett "Nagy Bűz" éve lett, amikor a Temzéről jövő "illat" olyan elviselhetetlen volt, hogy a parlament kénytelen volt szüneteltetni a munkáját. Joseph Bazalgette csatornarendszere (1875) és a folyó mindkét oldalának rakpartosítása javított a helyzeten.

Az I. világháború utáni társadalom lelkesedéssel fogadta a 20. század újjításait: a gépkocsit, a telefont, a távírót. A mozi közelhozta a tengerentúl kultúráját, főleg a dzsesszt és a swinget. Az új nemzedék hátat fordított a viktoriánus kor erkölcsi tilalmainak, és belevetette magát az új táncokba a zenés vengéglőkben, klubokban, szórakozóhelyeken. Sokan feladták lakásukat a zsúfolt metropolisban, és az újonnan felépült külvárosokban telepedtek le. Majd következett az 1930-as világgazdasági válság, amelynek a hatása még akkor is érezhető volt, amikor kitört a második világháború.

A II. világháború után London nagy része romokban hevert. Itt volt a lehetőség egy szép modern város felépítésére, de mégis sok rosszul megtervezett épület készült ebben az időben. London az 1960-as években világviszonylatban már olyan vezető szerepet játszott a divatban és a zenében, hogy a Time magazin "swinging London"-nak keresztelte. Számos felhőkarcoló épült, de egyesek üresen maradtak, ahogy a gazdasági fellendülés az 1990-es évek hanyatlása követte.